Rólunk

Klicsu-Vukov Anna

Gyógypedagógus, alapozó terapeuta, légzésterápiás facilitátor, képzésben lévő DSZIT terapeuta

Párhuzamosan végeztem tanári és gyógypedagógiai tanulmányaimat, így először magyar-, valamint nyelv- és beszédfejlesztő tanárként végeztem, majd gyógypedagógusként, tanulásban akadályozottak szakirányon. Gyógypedagógusként mindig is az ember érdekelt. Nem csupán az, hogy egy gyermek mit tud, hanem az is, hogy mi van a viselkedése, a nehézségei és a reakciói mögött.

Négygyermekes anyaként, neurodivergens gyermeket nevelve pedig nap mint nap megtapasztalom, milyen sokféle arcát mutatja a gyermeki fejlődés. Mennyire fontos a biztonság, a kapcsolódás, a játék, a mozgás és az, hogy egy gyermekhez ne csak „feladatokon” keresztül, hanem valóban hozzá kapcsolódva közelítsünk.

A gyógypedagógusi munkám során egyre inkább azt éreztem, hogy a gyermekeket nem lehet részekre bontani. A mozgás hat a figyelemre, az érzékelés hat az érzelmekre, a testben megélt tapasztalatok hatnak a kapcsolódásra és a tanulásra. Ez az út vezetett ahhoz, hogy alapozó terapeutává váljak és a mozgáson keresztül segítsem a gyermekek fejlődését.

Az évek során ahogy helyt kellett állnom a különböző szerepeimben, mint anya, feleség, munkavállaló, családmenedzser, egyre inkább éreztem, hogy szükségem van valamire, ami leföldel, megnyugtat, képes a jelenben tartani. Ez a módszer számomra a légzésterápia lett. A légzés számomra nem egy újabb feladat lett, hanem egy kapcsolódási pont önmagamhoz. Ahogy megtapasztaltam a saját életemben, hogy milyen sokat adhat ez a folyamat, úgy vált egyre erősebbé a vágy, hogy másoknak is megmutathassam ezt az utat, így ma már légzésterápiás oktatóként is segítem a hozzám fordulókat. A trauma-informált légzésterápiában egy újabb fontos eszközt találtam ahhoz, hogy az emberekhez – gyermekekhez és felnőttekhez egyaránt – még komplexebben tudjak kapcsolódni.

Hiszek abban, hogy a változás sokszor nem ott kezdődik, ahol a problémát látjuk. Hanem a biztonság megteremtésénél, a test meghallgatásánál, a mozgásnál, a kapcsolódásnál. Annál a pillanatnál, amikor valaki végre azt érzi: itt engem tényleg látnak. Szakemberként és anyaként is ezt keresem: hogyan tudunk olyan teret teremteni, ahol lehet kapcsolódni, tapasztalni, fejlődni – a saját tempónkban. Mert hiszem, hogy minden fejlődés alapja a kapcsolódás. Önmagunkhoz, a testünkhöz és egymáshoz.